A Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) és a Habsburg Ottó Alapítvány meghívására látogatott el Magyarországra Richard Gamble, a Hillsdale College professzora és Ethan Bourgeois kutató azért, hogy John Lukacs életének magyarországi időszakát minél jobban megismerjék. A szakértőket, valamint Kocsev Bencét, az NKE John Lukacs Intézet munkatársát kérdeztük a magyar származású, világhírű, konzervatív történészről.
Idén januárban, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen megtartott John Lukacs 100 elnevezésű konferencián úgy fogalmazott, hogy a magyar származású történész lázadó volt, aki kiállt a hagyományok mellett. Mit jelent ez pontosan?
Richard Gamble: John Lukacs soha nem akarta magát semmilyen kategóriába sorolni, és azt sem akarta, hogy mások besorolják őt bármilyen kategóriába. Besorolhatatlan emberek voltak azok is, akiket csodált, például a francia Alexis de Tocqueville-t, Winston Churchillt és sokakat a saját kortársai közül, például Russell Kirköt. Azt lehet mondani, hogy ő önálló kategória: tehát lázadó abban az értelemben, hogy nem félt vitába szállni a modern tudományos megközelítésekkel, a különböző divatokkal, a gondolkodási irányzatokkal. Ugyanakkor meg akarta őrizni és vissza akarta szerezni a nyugati civilizáció néhány fontosabb vívmányát: többek között az úriember eszményét, bizonyos jellemet és erkölcsöt próbált megőrizni és fenntartani.
Milyen volt az ő személyisége?
R. G.: Nagy személyiség volt; hűséges azokhoz az emberekhez, akiket szeretett és csodált, ugyanakkor képes volt évtizedekig haragban lenni azokkal, akikkel nem értett egyet, főleg akiket tudományos értelemben szélhámosnak tartott, vagy akikről azt gondolta, hogy az értelmiségi világban csak megjátsszák magukat ahelyett, hogy valóban őszinték és bátrak lennének. Tehát ebben az értelemben végletes ember volt. Ugyanakkor élvezte az életet, szerette a jó ételeket, a bort, a szivart. Nagyon szeretett a barátaival lenni, akikkel nem habozott vitákba is szállni.
John Lukacs hogyan integrálódott az amerikai konzervatív hagyományba? Milyen kapcsolatrendszert épített ki pályafutása alatt?
R. G.: 1946 októberében érkezett az Egyesült Államokba, és éppen csak megismerkedett az amerikai konzervatív gondolkodással. Egyébként ennek kirobbanása az 1950-es évek elejére tehető, amikor is Russell Kirk 1953-ban kiadta a The Conservative Mind című könyvét. E mellett Robert Nisbet amerikai szociológus szintén 1953-ban publikálta a The Quest for Community című művét. Ekkor a konzervatív gondolkodók egymásra találtak: John Lukacs is csatlakozott hozzájuk, több konzervatív kiadványba is elkezdett írni, publikálni, többek között Russell Kirk magazinjába, a The Modern Age-be, valamint időnként írt a National Review-nak, később könyvkritikákat és esszéket jelentetett meg. Tehát látható volt az amerikai konzervativizmus erőterében, ugyanakkor soha nem habozott kritikákat is megfogalmazni. Ezek általában az amerikai külpolitikára vonatkoztak, ugyanis nem értett egyet az akkor hivatalban lévő, republikánus párti külpolitikai megközelítéssel. Eisenhower elnök kritikusa volt, különösen 1956-ban, a forradalom idején.
Érdekli ma az amerikaiakat John Lukacs?
R. G.: A könyvei jól fogytak, amikor megjelentek. Néhány közülük kiemelkedően magas eladási számot ért meg, mint a második világháborús könyvei, valamint a Hitler és Churchill közötti összecsapásról szóló műve. Ugyanakkor úgy látom, hogy jobban kellene őt ismernie a közönségnek. Attól tartok, hogy kezdik őt elfelejteni. Számomra azért is fontos a lukacsi hagyomány ápolása, mert ő formálta a gondolkodásomat, hatott az írásaimra és a tanítással kapcsolatos hozzáállásomra. Szeretnék biztos lenni abban, hogy az öröksége tovább gyarapszik az Egyesült Államokban.
Ugyanakkor boldoggá tesz, hogy a diákjaim közül érdeklődnek John Lukacs iránt, ami optimizmussal tölt el a jövőre nézve is. Látom az érdeklődő hallgatókban azt a fajta vágyakozást a mély, kulturális és intellektuális konzervativizmus után, amely nem része a kétpártrendszernek, nem része a mostani őrült politikai vitáinknak.
Miért érdekes ma John Lukacs egy fiatal kutató számára?
Ethan Bourgeois: Egészen három-négy hónappal ez előttig nem olvastam a történésztől semmit, amikor is Gamble professzor úrnál részt nem vettem egy órán, amely John Lukacsról szólt. Ami számomra igazán kiemelkedő volt vele kapcsolatban bármely más szerzőhöz képest, az a személyes aspektus, ami tanulmányozása közben érinti meg az embert. Elkezdtem olvasni A történelmi tudat, avagy a múlt emlékezete című könyvét, és rájöttem, hogy John Lukacsnak nagyon szellemes és igen magával ragadó stílusa van. Olyan történelmi-filozófiai koncepciókat vázolt fel, amilyeneket még soha nem hallottam azelőtt. Ez nagyon inspiráló volt. Amikor olvasom, olyan érzésem van, mintha megismerném őt mint embert, és személyes kapcsolatba kerülök vele annak ellenére, hogy soha nem találkoztunk.
Most kutatja is a történészt itt, Magyarországon.
E. B.: Nagyon sokat tanulok róla. A Habsburg Ottó Alapítványnál néztem meg Habsburg Ottó különböző levelezéseit az amerikai konzervatívokkal, amelyek között rátaláltam a John Lukaccsal való levélváltásaikra is, amelyekben megköszönik az egymásnak küldött különböző könyveket. De a Russell Kirkkel, Barry Goldwaterrel és William Buckley Jr.-ral folytatott levelezése is érdekes. Ezek a források mutatják meg, azt hiszem, leginkább, milyen volt ennek az európai politikusnak a kapcsolata az amerikai konzervativizmussal és az Egyesült Államokkal.
John Lukacs – bár külföldön élt – sokat foglalkozott hazájával, Magyarországgal. Könyve, amely a Budapest, 1900 – A város és kultúrája címet viseli, elsősorban a külföldiek érdeklődését akarta felébreszteni a magyar főváros és egyben szülővárosa iránt. Hogy fogadták ezt a művet az Egyesült Államokban?
Kocsev Bence: A műben nemcsak történeti tényeket sorol fel, hanem az egész kultúrát megpróbálja bemutatni, ideértve az irodalmat és a zenét is. Ezt a századfordulós magyar kultúrát szerette volna az Egyesült Államokban és általában a külvilág számára is ismertebbé tenni. Ugyanakkor több előadása, illetve cikke is van, ahol megpróbálta ezeket a szereplőket, akik a könyvben is benne vannak, valamennyire ismertté tenni az Amerikában élő érdeklődő lakosság számára.
Tanult a Cambridge-i Egyetemen, majd a második világháború után az USA-ba emigrált. Az amerikai–magyar emigrációban ő mennyire vett részt?
K. B.: Miután eltöltött egy szemesztert a Cambridge-i Egyetemen – ezzel kapcsolatban még vannak az életét kutató történészek számára nyitott kérdések –, visszatért Magyarországra. Később részt vett – közvetlenül a háború utáni évekről beszélünk, akkor még nagyobb volt a mozgástér mindenféle civil vagy politikai kezdeményezés létrehozására – a Magyar–Amerikai Baráti Társaság megszervezésében és facilitálásában. Látva a kiépülő kommunista diktatúrát az USA-ban telepedett le, ott lett professzor: előszőr rövid ideig a Columbia Egyetemen, majd egy kisebb vidéki, elsősorban nők számára létrehozott főiskolán, a Chestnut Hill College-on. Kezdetektől fogva bekapcsolódik a magyar emigráció életébe is. Nem foglal el különösebben fontos pozíciót, talán annak belső csatározásai is hidegen hagyják, de mint egyfajta szellemi muníció, az ő írásai mindig ott vannak a háttérben.
Az 1956-os forradalmi események hogyan hatottak az emigrációra?
K. B.: 1956. október végén összegyűlt az amerikai–magyar emigráció színe-java – amelyet a Magyar Nemzeti Bizottmány fog össze – megvitatni a budapesti eseményeket. Akkor Varga Bélával, Pfeiffer Zoltánnal és hasonló nagy nevekkel együtt részt vett ezen a megbeszélésen. Az azt követő évtizedekben is folyamatosan előad különböző rendezvényeken, nemcsak a Nemzeti Bizottmánynál, hanem volt egy Független Magyar Jogász Szövetség nevű viszonylag befolyásos szervezet is, náluk rendszeres előadó volt, főleg hidegháborús témákban szólalt fel. Tehát mindig ott volt a háttérben.
Később, a 80-as években támogatja a korona Magyarországra juttatását. A magyar emigráció félelmét, hogy ez valamennyire legitimálni fogja a kommunista, vagyis Kádár Jánosnak a hatalmát, ő nem osztotta, és végig kitartott az álláspontja mellett, hogy a koronát haza kell juttatni.
A rendszerváltás környéke is érdekes pillanat, amikor visszatér több emigrációban élő politikus, köztük például Varga Béla, aki 1990. május 2-án beszédet mondott a magyar Országgyűlés alakuló ülésén. Azt a híres beszédet John Lukaccsal ketten írták meg. A későbbi években Lukacsnak volt Antall József miniszterelnökkel egy érdekes levelezése, amely történeti forrásként igen kiemelkedő és tanulságos anyag, és azt mutatja, hogy sose veszítette el a kapcsolatát Magyarországgal vagy a magyarsággal.
Tehát a magyarságát ő soha nem szorította háttérbe?
K. B.: Érdekes kérdés, mert egész életében identitások határmezsgyéjén élt. Zsidó szülők gyermekeként született egy többé-kevésbé szekularizált közegben, ahol a család a harmincas évek változásainak hatására katolizált. Egy rövid cambridge-i kitérő után – a harmincas évek végén járunk – maga Lukacs is római katolikussá lesz. Nála ugyanakkor ez nem csupán egy kényszerűségből meghozott döntés volt, hanem olyan elhatározás, amely egyre inkább személyes meggyőződéssé szilárdult. Amerikába érve pedig természetesen igyekezett asszimilálódni (vezetéknevét is angol kiejtéssel használta), de magyarsága, sajátos közép-európai identitása mindig ott volt az előtérben, s ha kellett, saját meggyőződése alapján képviselte is hazáját. Talán még érdekesebb, hogy egyúttal egyfajta összekötő figurája volt a magyar és a már emlegetett amerikai konzervatív értelmiségnek.
Szerző: Harangozó Éva
Fotó: Szilágyi Dénes